2011. augusztus 3., szerda

Megtalálni a közös hangot

Megtörtént az úgymond első marketingterv bemutató. Még ugyan nem én tartottam, de már nem úgy figyeltem rá, mint mikor nekem mondták, hanem teljesen más szemmel. Viszont ámulva figyeltem, hogy hogyan veszi fel a kapcsolatot, a jelölt hangulatát Judit. (Őszintén megmondva egy kicsit el is bizonytalanodtam, hogy ez nekem valaha sikerülni fog-e?)

Már az időpontegyeztetés sem volt semmi. :)
Akinél voltunk (legyen Mónika) kereken rákérdezett, hogy az Amwayről lenne szó? Kérdeztem tőle, hogy mi a gondja vele? A válasza, hogy "Nem az én pénztárcámnak való." Erre én csak annyit tudtam megjegyezni, hogy "Ismersz, én sem állok anyagilag a legmagasabb szinten..." Elmondtam neki, hogy tulajdonképpen most kezdem az üzletet és még nem tartottam egyetlen ismertetőt sem, valahol el kellene kezdeni, valakin gyakorolni kellene. Ez elől nem zárkózott el, nevetve mondta, hogy "Gyere, gyakorolj rajtam." Megállapodtunk, hogy meghallgat, de nem ígér semmit.

Végül nem én tartottam, nem én gyakoroltam, csak egy ugyanolyan hallgatóság lettem, mint Mónika. Meg sem tudtam szólalni, csak ültem és figyeltem. Volt a marketingtervnek egy olyan része, amit már hallottam párszor, de valahogy csak most jutott el a tudatomig. Ez a jogdíj dolog. Addig mindig eljutottam, hogy építem a hálózatot, a csoportom forgalmáért jutalékot kapok, valami derengett már a kifizetések menetéről is, hogy alulról indul, meg nem minden esetben kapok pénzt (ez is eleinte egy tévhit volt bennem, hogy a csoportom tart el). De egy fenéket! Ha nekem nincs forgalmam, én nem dolgozom semmit, de a csoportom keményen alakul, akkor nekem már a jutalékokból nem marad. De ez így igazságos, úgy gondolom.
Szóval a jogdíj. Hallottam, hogy van valami ilyen. De nem foglalkoztam vele, mert mindig az volt bennem, hogy úgysem érek el olyan magas százalékot. És az agyam valahogy a 3%-ot még valahogy csak-csak felfogta, de a 6%-nál mintha kikapcsolt volna. Ugyan már! Ennyit elérni nem lehet! Így nem csoda, hogy a magasabb százalékok körüli dolgokat meg sem hallotta. :) Jogdíj: egy életen át, örökölhető, inflációkövető. Lehet, hogy nálunk már jogdíj=nyugdíj? Ki tudja? Az biztos, hogy nem olyan a jelenlegi gazdasági és politikai helyzet, hogy az ember bármiben is stabilan tudjon gondolkodni. Nem tudni, mi lesz majd 30 év múlva? Egyáltalán leszünk-e nyugdíjasok? Szóval elgondolkodtam ezen a jogdíj dolgon. Innen már nem kell nekem nagyobb erőfeszítéssel dolgozni? Innentől már ezt az összeget magaménak tudhatom életem végéig? Talán igen. (Azért mondom, hogy talán, mert ugyan felfogtam, úgy gondolom, de nem tudom elhinni. A szkeptikus énem azért még dolgozik keményen.) A lényeg, hogy lett egy távolabbi célom is. Muszáj (már csak magam miatt is) hangoztatnom: 1. autó, 2. jogdíj. Itt még természetesen lehet közé kisebb célokat beiktatni, de egyelőre már van valami. Csak oda kell figyelnem, hogy a talajon tudjak maradni. Még talán megy...

Visszatérve a marketingtervre.
Mint kiderült, Judit és Mónika már ismerik egymást, tehát a kapcsolat felvétele nem is ment olyan nehezen. Mindhárman pedagógusok vagyunk, tehát még ilyen szempontból is meg tudtuk egymást érteni. Viszont Mónikának van egy nagyon szép vállalkozása, amit egyelőre csak a délutánokon, illetve nyáron csinál, ez pedig egy családi napközi. Még az is lehet, hogy ez lesz számára a jövő, sosem lehet tudni. De jó volt látni, hogy előre gondolkodik, céltudatos. A szkeptikusságát ismerve nem fűztem hozzá sok reményt, de beszélgettünk. A marketingtervet végig hallgatta (Judit igyekezett tartani az előre megígért 15-20 percet), majd átadtam neki egy termékkatalógust, melyet a beszélgetés további szakaszában lapozgatott. Bevallom, én keményen úgy készültem, hogy "Nem az én pénztárcámnak való" mondatát megcáfoljam, és egész délelőtt az üzleteket jártam, hogy felmérjem az éppen aktuális árakat a különböző boltokban. Nagyjából sikerült egy árképet összeállítanom (majd később ide is leírom, csak még le kell tisztáznom), és ezeket a tapasztalatokat bejegyeztem a vásárlói árjegyzékbe. Azért csak így csináltam, mert már nem volt időm letisztázni, így nem tudtam neki odaadni. De menet közben az is kiderült, hogy felesleges is lett volna. Mármint odaadni. Hiába ismertem egyfajta hozzáállását, a beszélgetés teljesen elterelte az anyagi dolgokról a hangot. Már nem akartam a listámat lebegtetni, már teljesen más megvilágításba helyeződtek át a dolgok. És mégis még mindig az üzletről, a termékekről és a lehetőségekről szólt minden. Ez bizonytalanított el egy kicsit. Én hogyan fogom tudni egyedül irányítani majd a beszélgetéseket? Judit nem fog mindig velem jönni... A fafejűségemből egy kicsit lejjebb kell adnom, a kocka fejemet meg egy kicsit kerekíteni kell :) Már látom, hogy nem csak az izületeimet (amik mostanában sokat fájnak) kell megtornáztatni, hanem a rugókat is kicsit meg kell dolgoztatni. Nem szabad ennyire merevnek és görcsösnek lennem. Fel kell fognom, hogy attól, hogy megtervezek valamit, nem biztos, hogy mereven követnem is kell azt, hiszen emberekkel dolgozunk. A legfontosabb, hogy ne a saját célunkat lebegtessük magunk előtt, hanem próbáljuk meg az embereket úgy irányítani, hogy a mi célunkat érezzék magukénak. És ne érezzék azt, hogy tukmálom a dolgokat.

Jaj, már megint egy kicsit elkanyarodtam :) Szóval Mónika a kötetlen beszélgetés során lapozgatta a katalógust, néhány termékhez hozzáfűzött valamit, pl. "ilyet kaptak tavaly a gyerekeim valakitől ajándékba" vagy "ezt ismerem, ezt anyukám is használta régen" és ilyesmik. Egyszercsak spontán megkérdi, hogy a víztisztító mennyibe kerül egy földi halandónak? Én majdnem lehidaltam. Nem is gondoltam volna, hogy ő, akihez úgy jöttem, hogy "nem az én pénztárcámnak való" pont a legdrágább terméket szúrja ki. És itt jött be megint, amit kedves szponzorom folyamatosan hangoztat, hogy "nem láthatok senki fejébe". És milyen igaza van!
De így ismét egy csomó hasznos információt megtudtam: ezt a víztisztítót be tudja építeni Mónika a vállalkozásába, az áfáját le tudja írni, elfogadják védőitalként, valamint Judit említett valamiféle hitellehetőséget is, aminek még utána fogok járni pontosan. A lényeg, hogy lett egy pont, aminél érdeklődést mutatott valamelyik termék iránt.


Az idő nagyon gyorsan szaladt, észre sem vettem, hogy már milyen régen beszélgetünk. Közben kiderült, hogy Mónika férje (legyen Gábor) már egy ideje munkanélküli, viszont egy ezermester, és alapjában véve ő is pedagógus. Ő is próbált már nagyon sokféleképpen megélni, van már sokféle tapasztalata. Sajnos a beszélgetés elején nem tértem ki rá, hogy ő itthon van-e, nem is ez volt ugyebár a célom, csak a gyakorlás, így nem vontuk be őt a témába. Pedig most kellett volna. De ez is egy jó tanulópénz volt. Nem baj, majd legközelebb ;)

Judit mondogatta a kereső fázist többször is. Most talán az is megvilágosodott, kezd megvilágosodni bennem. Meg kell találni a beszélgetések során, hogy a jelölt vajon keres-e valamit (szerintem pedig általában az emberek többsége mindig keres valamit) és ha igen, akkor azt a valamit hogyan tudjuk összeegyeztetni a céljainkkal. Nagyon sokat kell még tanulnom.
Tegnap este még egy kicsit le voltam törve, egy kicsit elbizonytalanodtam, mert tudom, hogy most ezt szeretném csinálni, és most erre hajlandó vagyok áldozni (mind anyagilag, mind időt illetőleg), de nem tudom a mikéntjét. Egy csődtömegnek éreztem magam. Viszont most, hogy újra átgondoltam az egész tegnapi beszélgetést (aminek nagyon sok részét még le sem tudtam írni), kezd belém visszatérni az élet. Kezdem újra úgy érezni, hogy én ezt AKAROM.